3. rész

Rafael és a családja kora délután ugrottak át meglátogatni a szüleiket. Két gyerekük volt, az 5 éves Ana, és a 1,5 éves Mateo. Mindketten irtó izgágák voltak, akik imádták a nagynénjüket. Kihasználva, hogy Lucy hazaköltözött, folyamatosan csak rajta csüngtek. A lány nem bánta, hiszen nagyon szeretette őket, imádta, hogy a kicsik mindenhová követik és vele akarnak lenni. Nem csoda, hogy szoros volt közöttük a kapcsolat, mivel amíg Londonban lakott, Rafáék majdnem minden hónapban meglátogatták, párszor pedig együtt mentek Liverpoolba szurkolni Fernando meccseire. Sajnos nem tudtak egész délután ottmaradni, mert estére programjuk volt. Miután elmentek, Lucy megnézett egy filmet Florral, majd felment a szobájába, hogy keressen magának valami olvasnivalót. Levette az egyik kedvenc kötetét a polcról, majd kiment a tornácra, és lehuppant a lépcsőre. Régen is szeretett itt üldögélni. A nap sugarai finoman csiklandozták az arcát, kényelmesen elhelyezkedett, és belekezdett az olvasásba. Kb. 50 oldal után rápillantott a telefonjára, hogy megnézze az időt. Még volt kb. egy óra sötétedésig. 

- Lucy? Tényleg te vagy az? -tette fel a kérdést ledöbbenve valaki a távolból. A lány csodálkozva odapillantott a kapuhoz, ahonnan jött a mély, férfihang, és azonnal felismerte a fiút. Magas volt, barna hajú, édes mosolyú...semmit se változott, még mindig "szomszéd srác" stílusa volt, egy sima, koptatott farmert, edzőcipőt és zöld pulcsit viselt. Iker levette a napszemüvegét, és lassan odasétált hozzá, az arcán teljes megdöbbenés látszott. Megállt Lucy előtt.-Szia. -köszönt kíváncsi tekintettel vizslatva a lányt. 

- Szia. -mondta halkan Lucy.

- Ez durva. Idejöttem megkérdezni Nandot, hogy miért állt be a szüleim háza elé a kocsijával, mert így én nem bírok leparkolni...erre itt talállak téged. Nem is hiszem el! Komolyan te vagy az? Hű, de rég nem láttalak!

- Igen. -bólintott Lucy, és nem tudta, mit mondjon még, teljes idegesség lett úrrá rajta. -Az a helyzet, hogy ide hozzánk nem bírtam beállni, és apu megkérdezte a szüleidet, ott hagyhatom -e előttük a kocsit. Azért van ott, bocsánat miatta. De elhozom onnan, ha nagyon muszáj. -állt fel a lány gyorsan.

- Mindegy, semmi baj. Gyere már ide, vagy ezer éve nem találkoztunk! -kapta el a lány derekát a fiú, aztán szorosan magához ölelte. Lucy gyomrában a pillangók őrülten szálldosni kezdtek. -Szóval, akkor te jöttél a minivel? -kérdezte boldogan a fiú.

- Igen, Fer kölcsönadta nekem. -bólintott Lucy.-hogy hogy felismerted, hogy az övé?

- Vajon honnan? Szerintem az ismerőseim közül csak neki van kék Mini Coopere, ráadásul a rendszáma is árulkodó. -mosolygott Iker. -Mit csinálsz itt? Látogatóban vagy? 

- Hazajöttem. -közölte feszülten a lány.

- És meddig maradsz? -kíváncsiskodott tovább Iker.

- Egy ideig biztosan, most épp lakást keresek, és addig Fernandonál lakom. Ma meccse van Valenciában, és anyuékkal töltöm a hétvégét. 

- Vagyis hazaköltözöl? -csodálkozott a fiú, majd lehuppant a lépcsőre, Lucyt pedig maga mellé húzta. Lucy felderült, Iker nagyon lelkesnek tűnt.

- Aha. 

- Mióta vagy itthon? 

- Csak pár hete. 

- Szóltál volna, hogy Madridban vagy? 

- Nem.

- Miért? 

- Komolyan nem tudod? 

- Jaj ugyan már...-grimaszolt Iker, Lucy pedig merengőn vizslatta.  

- Szerinted kellett volna? 

- Határozottan igen. 

-Iker, mindkettőnknek saját élete van, minden más, mint régen, nem akartam csak úgy megjelenni, és összekuszálni mindent. Én...
- Szóval egyáltalán nem akartál látni? Ez a helyzet? Már nem érdekellek? -nézett rá kissé kibukva Iker.
- Dehogynem! Szerettelek volna felhívni, és felvenni veled a kapcsolatot, viszont nem tudtam, mennyire vagy elfoglalva, hogyan érintene, hogy megkereslek! Komoly párkapcsolatod van, aki ráadásul régi ismerősöm nekem is. Szerinted mit szólna Eva, ha megtudná, hogy velem lógsz?

- Nem szólna semmit, mivel úgy tudja, hogy semmi nem volt közöttünk soha..mármint szoros barátságon kívül...ami történt az utolsó éjszakán, az a mi közös titkunk. -közölte a fiú, Lucy pedig csüggedt arcot vágott. -figyelj, én nem akarom magam rád erőltetni. Viszont nekem semmi bajom nem lenne azzal, ha néha találkoznánk. Sőt, örülnék neki. 

- Iker, jössz már, mi tart ennyi ideig? -ment oda hozzájuk Eva. Lucy azonnal felismerte, bár a haja teljesen más lett, anno rövid szőke volt, most viszont hosszú, vörösesbarna tincsek omlottak a vállára. Csinos volt, modell alkatú, a kezében méregdrága táska, és egy hatalmas napszemüveg takarta a fél arcát. Eva régen is szerette, ha úgy nézett ki, mint a "végzet asszonya". Valószínűleg még mindig ezt a stílust követte. -Lucy? -tette fel a kérdést meghökkenve, majd kecsesen levette a szemüvegét.

- Igen, szia. -mosolyodott el a lány, majd felkelt, és adott két puszit Evának. 

- Úristen, de rég nem láttalak. Mi van veled? 

- Szuperül vagyok.
- Visszaköltözik Madridba. -szólalt meg Iker is.
- És azt tervezem, hogy nyitok egy üzletet. -folytatta Lucy.
- Ó, ez irtó klassz...láttam a ruháidat a neten, nagyon szépek! 

- Köszönöm szépen. 

- Milyen ruhák? -kérdezte Iker. 

-Nem tudtad, hogy kiadott egy menyasszonyi ruha kollekciót? Megnyert egy tehetségkutatót Londonban.  Abban a híres ruhaszalonban dolgozott, aminek a divatbemutatóján és is felléptem 3 éve. Kár, hogy nem futottunk össze.

-Igazából...-kezdte Lucy. -Először is, nem igazi tehetségkutatóban vagy tv reality showban indultam...vagy bármi ilyesmi...ilyenről szó sincs. -makogott a lány idegesen, mire Iker elvigyorodva figyelte. -A H-Designban gyakornokként kezdtem, még amikor suliba jártam, majd amikor befejeztem az egyetemet, felvettek oda teljes munkaidőbe dolgozni. Több kezdő tervezőt foglalkoztattak, és a főnök minden évben kiválasztott pár tehetséges munkatársat, akiknek esélyt adott rá, hogy készítsenek az üzletnek pár saját tervezésű ruhát. Az egyik szerencsés voltam én. Imádtam minden percét. És így is, hogy eljöttem tőlük, a ruhákat még mindig forgalmazzák, ebből pedig kapok részesedést.

- Ez nagyszerű, Lucy! Nem is említetted! -ámult Iker.  

-Hát igen, szerettem ott dolgozni.

- De mi történt, miért jöttél haza? -érdeklődött Eva.

- Azért, mert szeretném a saját utamat járni, mint tervező, és saját vállalkozást fogok indítani.
- Ó, értem.
- Meg persze itt van az egész családom, már Fer se lakik Angliában. Egyedül éreztem nagyon magam.

- Hazahúzott a szíved. -bólogatott Iker, Eva pedig megforgatta a szemeit. 

- Igen. -vigyorodott el Lucy, és hosszan nézett a fiú szemeibe. A romantikus pillanatot Iker barátnője szakította félbe.
- Én úgy hallottam Fertől, hogy vőlegényed volt Londonban. Ő is veled tartott?
- Nem. De tényleg volt. -bólintott Lucy.
- Miért nem jött el ő is? Ingázni fog?
- Az a helyzet, hogy szakítottunk úgy fél éve. Mások voltak az elképzeléseink.
- Ó, sajnálom.
- Semmi baj, túléltem már rosszabbat is. -nézett Lucy Ikerre, aki szomorúan grimaszolt.

- Szerintem várnak minket Iker a szüleid. -szólt gyorsan Eva, majd megfogta a barátja kezét. -örültünk, hogy láttunk, Lucy. Biztos összefutunk még. -mondta, és elkezdte húzni Ikert, aki csak szerencsétlenül intett egyet Lucy felé. 

- Hát szia. -mondta, majd távoztak.

Fernando vasárnap délután utazott haza Valenciából, és az első útja a szüleihez vezetett. Az édesanyja mint mindig, most is finomságokkal várta. Miközben a kertben evett, Lucy odaült mellé egy tejeskávéval teli bögrével a kezében, és elmesélte neki, hogyan találkozott Ikerrel előző nap. Nando elmosolyodva hallgatta végig.
- Tudtam, hogy nem fogod tudni elkerülni. A szülei még mindig itt laknak.
- Ezt mondjuk megemlíthetted volna. -forgatta a szemeit Lucy.
- Gondolhattad volna. Minek költöztek volna el?
- Mit tudom én...valamiért ezt hittem. Egyszer talán említett ilyesmit a telefonban, hogy házat néznek a szüleivel...de akkor biztos az ő saját házáról volt szó.
- Valószínű. Viszont látod, nem menekülhettél előle.
- Igen, Fer, megmondtad. -sóhajtott nagyot Lucy. -mennyiben fogadtál, hogy így lesz? -nevette el magát, Nando meg rávigyorgott.
- Hát ez így szokott lenni azokkal, akiket nem akarsz látni. Egyszer csak megjelennek a semmiből.
- Egy szóval se említettem, hogy nem akartam látni.
- Dehogy nem. Csak fogalmam sincs, miért.
- Ő értette. Ez a lényeg.
- És akkor most mi a következő lépés? Felhívod? Úgy tudom, valaki megadta már a számát neked...
- Ne gúnyolódj már! -szólt rá a bátyjára Lucy. -Gőzöm sincs.
- Csak ne menj el Real meccsre.
- Jöhetsz velem.
- Ugye csak viccelsz? -grimaszolt Nando, Lucy pedig elkezdett kacarászni.
- Persze.
- Rafáék is itt voltak tegnap?
- Igen, játszottam a gyerekekkel.
- Ugye, hogy édesek. -mosolyodott el Fer.
- Egy szóval se mondtam, hogy nem. Csak virgoncok, és lefárasztanak fél óra alatt.
- Ennyit kibírtál. Úgyis kevés időt töltötök együtt.
- De majd most!